Már általános iskolában is csúfoltak, mert kövér lány voltam, ráadásul szegény családban nőttem fel. Akkoriban a kövér gyerekekre készült ruházat sajnos kicsit sem volt divatos, emlékszem, volt, hogy az öltözőben lefotóztak bugyiban hátulról és ezt küldték körbe az osztályban, pedig még épp csak a kamerás mobiltelefonok kezdetleges verziói voltak elérhetők.
Mikor elkerültem középiskolába, sajnos a helyzet csak még rosszabb lett. Felsőbbéves fiúk csúfoltak nap mint nap, egy évfolyamtársam pedig még a fejemre is öntötte az üdítőjét, mikor egyedül üldögéltem az udvaron. Még ebben az évben az osztálytársaim létrehoztak egy IWIW csoportot (ha jól emlékszem így hívták), ahol kibeszélték, mennyire csúnya vagyok és (PCOS miatt) szőrös az arcom. Utóbbival valóban rengeteget küzdöttem, de próbáltam mindig ápolt lenni. Mikor megelégeltem és segítségért fordultam az osztályfőnökhöz, ő csak széttárta a karjait és annyit mondott: ha bármit is teszek, csak jobban fognak szekálni, ezt neked kell megoldani.
Leküzdeni sosem sikerült igazán, az életemre még mindig kihatnak ezek az élmények. Azóta gyomorbypass-t csináltattam és lézeres szőrtelenítés után mostmár az arcom is tűrhető. Évekig jártam pszichológushoz, az önbizalmam viszont még mindig nagyon hullámzó. Nem tudom, hogy valaha meg tudok-e szabadulni teljesen az akkor elszenvedett sérelmektől.

Az iskolai zaklatás átélésének a pillanatában az elszenvedő talán nincs is teljes mértékben tisztában azzal, hogy az őt ért fájdalom akár egy életen át kísérheti. Mindnyájan ismerünk magabiztosnak és összeszedettnek tűnő felnőtt embereket, akikről később kiderül, hogy a belső gyerektől a mai napig nem sikerült megszabadulniuk: egy kirekesztett, bántalmazott, szeretetre és elismerésre vágyó kisgyermektől.
Nekem is van történetem, gyakran megmozgat az ilyesmi téma, elemzem az én tapasztalataimat is ezzel kapcsolatban. Csak én nem az vagyok, aki feltárja, hogy mit tettek vele, hanem az, aki vállalja, hogy mit tett. Mert én a másik oldalon álltam. Én voltam az elkövető. A bántalmazó, a rossz tapasztalat, aki életre szóló sebet okozott, és az olyan emberek miatt születnek ezek a történetek és kampányok, mint én.

Nagyvárosi, elit általános iskolába jártam. Értelmiségi szülők gyerekei jártak oda, nagycsaládok, jó tanuló, jól sportoló gyerekek. Én is az voltam. Odáig voltak értem a tanárok: emlékszem, a tanító nénim azt mondta, hogy nekem az óvoda után nem is első, hanem harmadik osztályban kellett volna kezdenem, mert írásban, olvasásban és számolásban annyira előrehaladottak voltak a képességeim. Én meg fürdőztem ebben, és mindenkinek folyamatosan bizonygattam és mutogattam az eredményeimet, mindig nekem kellett lennem a legjobbnak, a legokosabbnak. Volt, hogy dolgozat írás közben segítséget kért tőlem valaki, és direkt rossz választ súgtam, hogy mindenképp én legyek legkimagaslóbb, rólam beszéljenek minél többet a tanári karban.
Azt mondják, csak a bizonytalant kell bizonygatni. Ez így van. Mert nem voltam igazából magabiztos, és ami otthon történt, arról nem tudott senki, és bántalmazás hatására váltam végül én is bántalmazóvá.
Együtt voltak a szüleim, gyönyörű kirakat család voltunk. Intelligensek, szépek, anya, apa, gyerekek, nagy házban, kutyával, tökéletes, idilli kép. De amint vége lett a „szereplésemnek” az iskolában, mentem haza, a kettős életem másik pontjába, ami közel sem volt annyira szép. A szüleim házassága egy rémálom volt, agresszióval, üvöltözéssel és verekedéssel teltek a mindennapok, tisztán emlékszem, hogy milyen volt minden alkalommal úgy állni a kapu előtt, amikor hazaértem, hogy belépek, és talán most nem lesz annyira rossz. De az volt. Mindig egyre rosszabb. Főleg, amikor anyukám engem kezdett el bántani, mind fizikailag, mind verbálisan. Megvannak még a naplóbejegyzéseim arról az időszakról, amiket most, felnőttként elképesztően nyomasztó érzés elolvasni, hogy a 10-12 éves énemben mekkora szorongás és félelem volt, és persze tehetetlenség.
De erről nem tudhatott senki. Egyrészt, a tanáraim nagy része ismerte a szüleimet, és mindig azt hallgattam, hogy mennyire nagy emberek ők. Az osztálytársaim is kedvelték őket, csak azt nem értették, hogy miért nem szervezek soha születésnapi zsúrt, vagy ottalvós bulit, pedig mindenki másnál szokott lenni. Erre valahogy mindig ki tudtam kerülni a választ. Nem akartam haza, a „másik életembe” vinni senkit, nem akartam, hogy lássák a hideg valóságot. Mindig csak mosolyogtam és bólogattam, hogy igen, minden milyen rendben van, és igazából megalkudtam magammal, hogy ha mindenki szerint nekem ekkora szerencsém és jó életem van, akkor biztos így is van, és biztosan másnak is vannak problémák a családjában, de hát ez előfordul. Úgyhogy igyekeztem elnyomni és szőnyeg alá söpörni mindent, ami hosszú távon felnőttként is lehetetlen, nemhogy gyerekként. És ezzel, amit hoztam otthonról, nem tudtam megbirkózni, és nem tudtam rendesen levezetni a folyamatosan felgyülemlő feszültséget és szorongást.
Volt Vilma az osztályban. Ő volt az egyetlen, aki nem jómódú családból jött, kilógott a sorból, rengeteg magatartásbeli problémája volt, nem tanult jól, úgyhogy igazából a tanárok és a gyerekek közös ellensége volt. Abban a közegben ő számított a „problémás” gyereknek. És pokollá tettem azokat az éveket számára.
Nem nyíltan bántalmaztam, nem feltűnően, először szépen lassan ellene fordítottam mindenkit, nekem meg senki nem mondott nemet, mert én voltam a „menő” az osztályban, engem mindenki elismert és szeretett, nem érte volna meg nem mellém állni. Vilma erős túlsúllyal küzdött, amit nyilván nem hagyhattam szó nélkül, lerajzoltam a lehető legkevésbé előnyösen, körbeküldtem a teremben a rajzot, mindenki rajzolt hozzá még valamit, elcsúfítottuk, amennyire tudtuk, aztán betettem a padjába. Írtam neki egy oklevelet, amiben elismerem azt, hogy ő a világ legcsúnyább, legbutább, legkevésbé szerethető embere, szépen ki is díszítettem, aláírattam mindenkivel, és szintén neki adtam. Csend királyt játszottunk a szünetben, és az volt a tét, hogy hogy aki először megszólal, az szerelmes a Vilmába. Természetesen úgy mondtam ezt, hogy hallja. Szétdobáltuk a holmijait, aztán eldugtuk őket, „véletlenül” arcon rúgtam testnevelés órán, és olyan is nemegyszer volt, hogy kitaláltam róla történeteket, amik rossz fényben tüntették fel, és elterjesztettem, őket úgy, hogy egyiknek sem volt semmiféle valóság alapja. Elloptam az egyik lány telefonját, és betettem Vilma táskájába, így végül ő lett lopással vádolva. Ilyen módon számtalanszor úgy került bajba, hogy valójában nem csinált semmit, csak mindenki szemében eltorzítottam őt. Mindent megtettem, hogy minél megalázóbb helyzetekbe hozzam. Vilma meg próbált védekezni, a legvékonyabb barátnőmet a szünetben egyszer alaposan elverte, de akkor is ő került bajba, mert én ki tudtam beszélni magunkat, hogy mi nem is bántjuk és nem csináltunk semmit, ő csak agresszív és nem közénk való. Minden tanár nekem, a „csodagyereknek” hitt. Neki pedig soha senki. Aztán már nem is védekezett, csak ült egyedül, próbált túlélni. A tanárokkal is rendszeresen kibeszéltük, egyiknek sem jutott eszébe sem védeni őt, mert én mindenkinek a szemében egy szörnyeteggé tettem őt, pedig a valódi szörnyeteg én voltam. Emlékszem, egyik órán valamit odaszóltam neki, és a tanárnő engem kezdett el kérdőre vonni, hogy miért bántom, de akkor is tudtam valahogy úgy csavarni a szálakat, hogy végül az lett a vége, hogy egész órán kegyetlenül elhordtuk mindennek Vilmát. A tanárnő csak ámult-bámult, hogy milyen szörnyű, hogy olyan gyalázatos gyerekek vannak, mint ő. És igen, ott ült velünk a teremben, csak csendben hallgatta, megszokta. Addig fajult az ellene irányuló ámokfutásom, hogy osztálykirándulásra sem vittük el soha, senki nem volt hajlandó nemhogy barátkozni, de egyáltalán szó állni vele, és az is többször szóba jött a vezetőségnél, hogy kirúgják. És ha egy tanárral próbált beszélni, mindegyik kérdés nélkül mellém állt, hogy ott vagyok én, az iskola büszkesége, akinek az osztályból mindenki a legjobb barátja akar lenni, miért ártanék én bárkinek? Vilma biztos hazudik, vagy feltűnési viszketegsége van. Mindenki becsukta a fülét. Elfordultak, ahogy én is elfordultam az otthoni dolgoktól, amikről senki nem tudott. Élveztem, hogy az iskolában van sikerem, hatalmam, még ha ilyen áron is,úgy éreztem, hogy ott sokkal többet ér a szavam, mint otthon. Imádtam, ahogy átlátok az összes tanáron, hogy profin elő tudom adni magam, hogy tudom, milyennek látnak engem, hogy mit akarnak hallani, és végül mindent úgy tudok mozgatni, engem lássanak a legjobbnak, Vilmát meg a legrosszabbnak.Aztán, amint hazamentem, mindez egyből megsemmisült. Otthon egy senki voltam, és ezt így kompenzáltam az iskolában, így tudtam csak kiengedni az elfojtott dühöt, agressziót és undort az örök képmutatástól és látszatkeltéstől. Imádtam, hogy a felsőbb évesek is elkezdtek barátkozni velem, és megfigyeltem, hogy nagyon könnyű úgy beilleszkedni bármilyen társaságba, ha kibeszélsz, vagy lejáratsz valakit. Azt mindenki imádja. Így, erre is Vilmát használtam. Minél népszerűbb és közkedveltebb akartam lenni, mindent megtettem az elismerésért és a szeretetért, amire valójában otthon vágytam.
Ez így ment sokáig, aztán nyolcadik osztályban összeomlottam. Belebetegedtem abba, ami otthon történik, és nem tud róla senki, hogy folyamatosan egy hazugságspirálban élem az életem, egy látszatot fenntartva, miközben, ahogy egy akkori naplóbejegyzésemben fogalmaztam, „belülről rohadok”. Nem bírtam tovább fenntartani a látszatot, szétcsúsztam, magamba fordultam, és hirtelen mindenki eltűnt mellőlem. Már nem érte meg barátkozni velem, teljesen egyedül maradtam a bajban. Hogy megérdemeltem-e? Abszolút. Azóta többször is visszakaptam ezt az élettől.
És akkor, amikor már nem bírtam magamba fojtani a valóságot, és egyedül maradtam, Vilma viszont odajött hozzám beszélgetni, mintha az elmúlt évek meg sem történtek volna. Mintha tudta volna, hogy egyszer ez el fog jönni, hogy mi előbb-utóbb egymásra találunk, mintha látta volna már korábban, hogy én is ugyanannyira elveszett vagyok, mint ő, csak én bármit képes vagyok megtenni azért, hogy rajtam senki se vegye észre. Amikor elballagtunk, békében váltunk el, utána soha többet nem beszéltünk.
Néhány éve hallottam róla, hogy miféle dolgokba keveredett, és végül a börtönig jutott. Elgondolkoztam akkor, hogy vajon van-e nekem ebben felelősségem? És arra jutottam, hogy igen, van. Mert én voltam az, aki először elültette az ő fejében, hogy értéktelen, hogy semmit nem ér a létezése. Semmi pozitívum, vagy jó fordulat nem volt az életében, amihez nagyban hozzájárultam én is, mivel mindent és mindenkit elvettem tőle, felnőtteket, gyerekeket, élményeket, éveket, mindent, ami által esetleg jobb irányba indulhatott volna el. Ezzel a csomaggal indult el ő az életben, és később sem lett szerencséje.
Most 22 éves vagyok, egyetemista, jó irányba halad az életem, rendeződött a családommal a viszonyom, és nem gondolom, hogy azóta is voltam olyan kegyetlen valakivel, mint vele voltam. A mai napig küzdelem, és szerintem egy életen át küzdelem lesz számomra, hogy beszéljek arról, ha valami nyomaszt, és ne legyen ennyire fontos az, hogy ez kifele ne látsszon. Mert most már tudom, hogy milyen mérgező dolog az elfojtás. Nem támogatom az iskolai zaklatást, nem állok a bántalmazók oldalára, távol álljon tőlem. De ne feledjük, hogy mindig van valaki a másik oldalon. És az esetek többségében neki is épp annyira van szüksége segítségre, mint az elszenvedőnek.

Ha megérem akkor néhány hónap múlva 62 éves leszek, de vannak dolgok amiken azóta sem tudtam túljutni úgy ahogyan szeretném. Egy dél-somogyi kis faluban nőttem fel, és az általános iskola a mai napig egy nyomasztó élmény a számomra.A szüleim pokoli házassága sem segített, a iskolában klikkek alakultak ahová én nem fértem be. Egyikbe sem. A lányok volta kevesebben a fiúk többen. A lányok vezére egy év vesztes vagyis egy évvel idősebb lány volt,és az ő szeszélye döntötte el hogy ki van a védett csoportban és ki az aki kilóg belőle.Voltak a katonatiszt apuka lányai – őket a tanárok is védték,a többiek az anyagi helyzetük függvényében voltak rangsorolva. Én voltam a csoport legalján, egy barátnőm volt akit megtűrtek, mert a nagynénje Pesten élt, és ez adott egyfajta pozitív megítélést, a másik barátnőm roma származású volt – sokat voltam náluk mert ott legalább szeretetet kaptam – és a sor véget is ért. Negyven év múlva jött az értesítő hogy osztálytalálkozó lesz, és hogy menjek el. Mondtam hogy a daganatos beteg férjemet ápolom – ez igaz volt, így nem tudok menni- erre a szervező fiú -az akkori bandavezér letolt hogy Pestről is jönnek a lányok – a katonalányok – akkor én miért nem. Ekkor átszakadt a gát.És minden kijött belőlem ami évtizedekig szunnyadt bennem. A sok megaláztatás, a lenézés és a fájdalom hogy akkor nem kellettem, akkor most miért lennék kíváncsi bárkire is.Az általános iskola azóta is egy rémálom, és én még álmaimban sem akarom átélni a történteket. A tanárok nagy része a tanítás helyett a gyerekek pozícióját nézte, a gyerekek csak zavaró körülményt jelentettek. A lányom is pedagógus lett, de nem gyakorolja a hivatást, mert túl sokat kapott a „jóból” ezen a pályán.Ha 14 évesen nem fejeződött volna be az általános iskola, akkor az én életem fejeződött volna be.Az akkori időkből csak a könyvek maradtak meg mint néma jóbarátok, az ott kapott sebeket a mai napig cipelem. Hogy nem vagyok jó semmire, hogy értéktelen vagyok,és nagyon nagy gyógyírt kaptam amikor a Terézanyu pályázat meghívott a Danubius Hotelben megtartott ünnepségre, mert visszaigazolást kaptam hogy talán én is jó vagyok valamire. Ehhez évtizedek teltek el, de valamiért eddig tartott a „Damaszkuszi út” és remélem hogy abba az irányba tartok amin mindig is mennem kellett volna.

Kb 2003-t írtunk igazából én voltam mindig is a kövér lány az osztályból és mellé még nagy pofa is társult… Sok tanár nem kedvelt emiatt és ezt sűrűn éreztették is velem! Egyszer aztán 7. Osztály év vége felé úgy döntöttem, hogy addig szép hosszú hajamat levágatom tüsis rövidre. Nekem nagyon tetszett és igazán jól éreztem magamat – mivel Anyukámnak is ilyen haja volt. Aztán a hétvége után első nap a suliban mikor megláttak osztálytársaim elkezdtek súgdolózni a hátam mögött és elkedztek órán a hajamba rágót ragasztani… Én amikor észre vettem szóltam a tanárnak aki nyilván nem tett semmit. Aztán a szünetben miután a mosdóból jöttem vissza a cuccaimat szana széjjel dobálták … Persze senki nem látott semmit. Aztán haza mentem nyilván nem szóltam otthon semmit sem. Aztán másnap folytatódott a megaláztatások sora amikor is a táskámba nyúlva éreztem hogy az összes cuccom nedves valaki(K) bele öntötték az iskola tejet a táskámban. Majd cetliket hagytak a padon „csúnya vagy” „undorítóan nézel ki” ” bárcsak meghalnál” ” nem értem anyád , hogy bír téged szeretni” … Akkor abban a pillanatban nem mutattam ki , hogy mennyire fáj de a mögöttem lévő kuncogásból tudtam , hogy mindenki benne van! Aztán szépen haza mentem az iskola tej már szinte megkötött a táskámban , a cetlikkel a kezemben haza mentem és egy hang nélkül bementem a szobámba. Anyukámnak azt mondtam, hogy én öntöttem bele véletlenül a tejet a táskámban… Nem mertem neki elmondani , hogy mit tettek velem
.. aztán este mikor már mindenki elaludt megpróbáltam megölni magamat… De nem tudtam magamat bántani … Nem tudtam magamnak fájdalmat okozni …. Nem értettem , hogy az addigi kedves megértő osztálytársaim hova lettek?! Miért kell ezt tenniük velem? Magamat ostoroztam és magamat vádoltam , hogy biztos én tettem valamit ami miatt ezt érdemlem… Aztán még hónapokig ment a „terror” az osztályban , az osztályfőnök szerint én tehetek róla , hiszen „biztos okot adtál rá” – „nézz mélyen magadban fel sem érhetsz egyikükhöz sem” – „belölük legalább lesz valaki míg te utcát fogsz söpörni”…. Aztán valahogy egy év után kiderült és elmondtam mindent otthon… Anyám egyből bement intézkedni… Nyilván senki sem vállalta a felelősséget…  7 osztály végén rajtam kívül mindenki más elment az osztálykirándulásra – megmondtam Anyámnak nem vagyok hajlandó velük elmenni – féltem …. Nagyon féltem , hogy tesznek velem valamit! Azóta eltelt kb 22 év…. De ahogy ott ültek a 20 éves általanos iskolai osztály találkozón ezek az „emberek” rájottem hogy kár lett volna eldobni ezek miatt az életemet! Ha újra ott lennék biztos , hogy előbb szólnék otthon és nem szégyellném magamat, mert én nem hibáztam semmiben – csak egy kislány voltam aki levágatta a haját!

Kislányként okos voltam, kreatív, tehetséges. Az általános iskola első 2 osztályát át is ugorhattam volna, a suli felajánlotta, hogy kezdjek egyből a 3. osztállyal. Nem éltem a lehetőséggel, a kortársaim közt akartam lenni. Aztán a szüleim úgy döntöttek, másik iskolába visznek két év után…kiszakadtam a szerető, elfogadó közegből, ahol addig voltam. Az új suliban pokoli volt az élet, pedig nyitottan, kedvesen mentem oda, de a menő csajok utáltak, kigúnyoltak, kritizáltak az első perctől kezdve, a srácok egy része hasonlóan viselkedett velem, a többiek meg kb levegőnek néztek.A tanárok nem akarták elhinni, hogy puskázás nélkül írok klassz dolgozatokat, volt, aki szintén ellenem dolgozott, anyukám is kb hiába bizonygatta nekik, hogy márpedig tanul a gyerek, és ha órán rajzolgat, attól még figyel a matekpéldákra…
Az igazán durva dolgokat 4 lány követte el ellenem, őket sosem fogom elfelejteni, amíg élek. Gyanítom, a holmijaimat is ők lopták, majd tüntették el, de ezzel még együtt tudtam volna élni, bár mivel akkoriban nem vetett fel bennünket a pénz, anyum már ezeken is kiakadt. Vadiúj bőrklumpa volt az egyik cucc, a többire nem emlékszem. A suli, a tanárok semmit nem léptek. Egyik reggel, mikor beléptem az osztályterembe, 2 lány elviharzott előlem, köszöntek…és bő nyállal arconköptek. Álltam ott, mint aki kővévált, és éreztem, ahogy csorog az arcomon a nyál. Azt a megalázottságot, amit akkor éreztem, azóta csak egyszer éltem át, egy edzőm miatt – hagyjuk is. Akkoriban rendszeres volt, hogy esténként álombasírtam magam, a szüleimnek nem emlékszem, mennyit beszéltem az atrocitásokról. Apukám volt a családfenntartó, alig láttam, szerintem semmiről nem tudott, anya mindent jelzett az osztályfőnöknek, az meg kb mosta kezeit. Egy idő után azt éreztem, az iskola egy kínzókamra; senki nem állt velem szóba, bármit tettem vagy mondtam, gúnyos megjegyzések röpködtek felém, a holmijaim eltűntek, hiába voltam kedves, velem senki sem volt az. Otthon úgy neveltek, hogy még csúnya szavakat se nagyon ismertem, sosem használtam őket, ez a közeg annyira durva volt velem, hogy teljesen lesokkolt, és abszolút nem tudtam, mit tehetnék, hogy a többiek leszálljanak rólam.

Az alap volt, hogy mivel husis voltam, folyton dagadtnak, tehénnek hívtak, a fiúk is. Már nem emlékszem, ezt mondtam-e anyának otthon, de egy idő után olyan uzsonnákat csomagolt össze nekem, mint pl.: egy marék sárgarépa nyersen… Hát ez se segített semmit, mármint a hangulatomon. Olyan volt, mintha egyetértene a bántalmazóimmal, és azt akarná, hogy fogyjak le. Lehet, csak jót akart, és azt hitte, ha fogyok egy picit, már nem leszek a többiek céltáblája..?
Zsebpénzt sosem kaptam, tanítás után az iskola udvarán lézengve (nem játszott vagy állt velem szóba senki, és még órákat kellett várnom arra, hogy anya értemjöjjön, harmadikosként nem engedték, hogy egyedül menjek haza busszal) próbáltam elrágni a répákat, de emiatt is kicikiztek, én meg inkább koplaltam egy idő után. A többiek kaptak pénzt dögivel, az iskolai büféből gumicukrot, édességeket vettek maguknak…olyan voltam, mint egy kivert, kóbor kutya, nyálcsorgatva néztem, miket esznek.
A verbális bántalmazás akkor lépett egy új, fizikai szintre, mikor az egyik lány a négyből órák közti szünetben (ilyenkor felügyelet nélkül volt az osztály) hátulról rámvetette magát, és fojtogatni kezdett. Teljes súlyával a nyakamon lógott, és beszélt hozzám. A kezei könyörtelenül szorosan fonódtak a nyakam köré. Naivan azt hittem, hamar ráun erre, és leszáll majd rólam, de hatalmasat tévedtem. Ancsa, ahogy mindenki becézte, nem unt rá a dologra, én pedig kezdtem csillagokat látni, és egyre kevésbé tudtam levegőt venni. Sípolva lélegeztem, tudtam, hogy el fogok ájulni, ha nem rázom le…többen voltak körülöttünk, senki nem csinált semmit. Végül az utolsó erőmmel valami trágárságot vágtam a fejéhez, ezzel elértem, hogy lepattanjon a hátamról. Ő röhögve elsétált, én meg percekig igyekeztem összeszedni magam. Otthon nem is akartam megemlíteni a dolgot, már megszoktam, hogy senki nem véd meg, anya is kb tehetetlen, teljesen reményvesztett voltam. Viszont Ancsa kéznyomai liláskékesen ottmaradtak a nyakamon…anya azonnal látta, hogy valami baj van és kiszedte belőlem, ki és mit csinált velem. Emlékeim szerint ebből sem lett semmi. Talán egy intőt kapott a gyerek, lehet azt se. Úgy értem, anya igyekezett tenni valamit, de limitáltak voltak a lehetőségei meg az eszköztára, a tanárok meg azt hiszem, egy idő után nem is hitték el neki a dolgokat. Gyanítom, az iskola igazgatójáig semmi nem jutott el.

Részben emiatt történhetett, hogy amikor egy gazdag család elkényeztetett gyereke, Réka azt találta mondani a kedvenc nadrágomra, hogy biztosan a Vöröskereszttől kaptam (nem tévedett nagyot, akkoriban főleg turkálókból öltöztünk, minden forintot be kellett osztanunk), és ezt elmondtam anyának, ő bement a suli udvarára, magához hívta a kislányt, mindenki előtt, jó hangosan megszégyenítette (te beszélsz az én lányomnak, te kis kancsal), és azt hiszem, az ott lézengő Ancsát is megfenyegette, hogy ha még egyszer bánt engem, ” a betonba fogja döngölni”. A napközis tanárok a fülük botját nem mozgatták. Réka sírva fakadt, és azt hiszem, nem bántott engem többet.

A végleges megoldás akkor jött el, mikor kb egy év után leesett nekem, hogy ezeket a gyerekeket a saját eszközeikkel kell helyretenni. A szüleim elvittek cselgáncsozni, ledobtam a babahájat és rafkósabb, picit talán gonoszabb is lettem, már nem az az ártatlan kislány voltam, mint addig.

Így történt, hogy mikor egyik nap befont hajjal mentem iskolába, és Brigi vagy Dóri a négyből megpróbált megjegyzéseket tenni rá, lerendeztem annyival, hogy ” miért, te hogy nézel ki, kis kurva?” – a lány köpni-nyelni nem tudott, és onnantól kezdve békén voltam hagyva. Dórival voltak bajok, gondolom, otthon se volt minden rendben, később rendszeresen voltak a suliban pánikrohamai. A többiekről nem tudok semmit, fogalmam sincs, miért voltak velem ennyire gusztustalanok, bár több, mint 20 évvel később azt gondolom, semmi nem mentheti fel őket az alól, amit velem akkor műveltek. Már meg tudták különböztetni a jót a rossztól, és ők minden nap tudatos döntéseket hozva a rosszat választották.

A fiúk akkor akadtak le rólam, mikor az egyik legmenőbb srác addig piszkált, hogy gondoltam, ráijesztek, és felérúgok. Picit túl nagy volt a lendület, és lábamon egy vadiúj bőrbakanccsal izomból tökönrúgtam Barnabást, aki elsírta magát a fájdalomtól. Utána valahogy már nem volt kedve rajtam gúnyolódni.

Később volt, hogy megvédtem pár gyereket, akiket hozzám hasonlóan folyamatosan bántottak. Felső tagozatra már mindenki visszavett az arcából, és én mindenkivel normális viszonyt ápoltam, ekkor meg is kérdeztem valamelyik lányt, mi volt ez az egész rémálom. ” Nem az voltál, akit vártunk”: így hangzott az egyszerű válasz.

Akkoriban nem volt internet, és ők csak a nevemet hallották, az alapján pedig egy vékony, szőke kislányt vártak maguk közé. Ezzel szemben én husi voltam és barna, plusz okosabb és tehetségesebb, mint ők, gondolom, számukra logikus volt, hogy ezekért bűnhődnöm kellett.

Ez a kb egy év sok mindenre rányomta nálam a bélyegét, igazi people pleaser lettem (bár ez az otthoni közegemből is adódhat), mindenhol a társaság középpontja vagyok, szuperül leplezem a lelki nyomoromat humorral, sziporkázással, karizmával és pár barátomon kívül senki nem sejti, hogy szarban vagyok, pedig sokszor voltam abban. A testképem kb 15-20 éven át nyomasztott, nagyon nehezen tudtam elfogadni magam. Sokáig méregettem magam másokhoz, és jutottam arra, hogy értéktelen senkiházi vagyok.

Azért a sportban elért sikereim és a felnőtté válás segítettek valamennyit, majd a pszichológusom tette fel az i-re a pontot.

Apám hívő, a megbocsátásban hisz. Én azt gondolom, jogom van megélni minden érzésemet és csak akkor megbocsátani bármit is, ha készenállok rá, illetve ha bocsánatot kérnek tőlem. Ezek az emberek sosem kértek őszintén bocsánatot, úgyhogy nem érzem magam rosszul amiatt, hogy nem bocsátottam meg nekik. Nem, nem dédelgetem ezeket a fájdalmas emlékeket, nem dühben fortyogok nap, mint nap.

Élem az életem, nevelem a gyermekemet és a kutyámat, alkotok, szeretem a férjemet, néha sírok, néha nevetek. És most, hogy leírtam a történetemet, látom magam előtt a könnyes szemű kislányt, aki voltam, és aki itt kuporog mélyen bennem. Most megsimogattam a fejét. Nem hagyom, hogy bárki bántsa. Nagy levegőt veszek, és megyek kávézni.

Mindent meg fogok tenni azért, hogy az én gyermekem már hasonlóval se találkozhasson az iskolai évei alatt. Mert azóta még rafkósabb lettem. Beszélhetünk rengeteget az iskolai bántalmazásról, persze, ezért írtam le én is azt, amit – de amíg ez nincsen rendszerszinten kezelve, szenvedélyesen, szívügyként kezelve, addig azt érzem, semmi nem fog változni, mindenki marad olyan eszköztelen és elveszett, mint az anyám lehetett.

Számtalan esetet tudnék felidézni általános iskolás koromból is, amikor én voltam a célpont, és fordítva, amikor én bántottam másokat, de leginkább a gimnáziumi történetet tudom elmesélni.

A gimnázium, ahova akkor felvettek, olyan gimnézium volt, ahova a környék (XIII.; III.; IV; XV. kerület) olyan diákjai kerültek, akik nem fértek be a jobb gimnáziumokba, vagy elég volt nekik az érettségi. Én az előbbi kategóriában tartoztam.

Öten jöttünk egy osztályból, de egy hét után már csak négyen maradtunk. A négy osztálytársam közül a két lánnyal inkább negatívan semleges viszonyban voltam és maradtam. Nem szóltunk egymáshoz korábban sem, most sem. A fiúval korábban együtt fociztunk játszottunk a parkban, de jó viszony nem volt közöttünk. Rossz sem. Viszont mesélt egy-két nem pozitív dolgot rólam az általános iskolából. Ehhez én is hozzátettem a saját dolgaimat. Kezdve azzal, hogy elmondtam, hogy még a hármast sem érte el az átlagom nyolcadikban, folytatva azzal, hogy az első két hétben csetlettem-botlottam. Szerettem volna én pozitívan kitűnni, de ahhoz nem tudtam eleget még abból a tantárgyakból sem, amik érdekeltek, mint a magyar vagy a történelem. Magason volt a léc nekem. A közepessel nem lehet kitűnni, más tantárgyakból meg még a közepest sem tudtam igazán hozni. Rövidesen a margón találtam magam. Nem volt barátom az osztályból, mi több én voltam az egyik balfácán, akit piszkálni lehetett. Többen is voltunk. Általában azok, akik valamiért kilógtak közülünk. Én a rossz tanulmányi eredményemmel, és az éretlen viselkedésemmel valamint az ügyetlenségeimmel, a másik a piszkálásra meglehetős dührohammal reagált, ami a bántalmazóinak „tetszett”, a harmadik meg a furcsa kinézetével és azzal, hogy még azoknak sem nyílt meg, akik megpróbáltak vele barátkozni. (Én is sikertelenül próbáltam).

Félévkor a második legrosszabb tanuló voltam négy tantárgyi bukással. Az osztályfőnök az osztály ügyeivel inkább csak adminisztratíve foglalkozott. Velem a félév alatt kétszer beszélt. Mindkétszer illemtani vétség miatt, amit az iskola egy-egy tanárával szemben követtem el. Utólag úgy gondolom, hogy a félévi bizonyítványomat látva, elkönyvelt a hamarosan kibukók közé. (Ebben igaza lett).

Minden folyt volna a legnagyobb csendben, zavartalanul, ha az osztályfőnököt nem hívja fel úgy február táján az egyik gyerek édesanyja, hogy a gyerek már retteg bemenni az iskolába (akkor már vagy két hete nem láttuk). Rendkívüli szülői értekezletet tartott, ahol aztán kiderült, hogy nem is egy ilyen diák van, majd másnap az igazgató-helyettes jelenlétében ott voltak a bántalmazóként megnevezett gyerekek szülei, az osztályfőnök és mi. Elkezdődött a rendkívüli osztályfőnöki óra. A bántalmazottak közül ketten voltunk ott. Én elmondtam, hogy a harmadik fiú nem engedett senkit magát közel, én is néhány dologban ludas voltam, s néha, egyik-másik bántalmazó azért rendes is volt velem. A másik jelenlévő bántalmazott egyértelműbben tüntette fel magát áldozatként, mint én.

A szülők és a bántalmazó diákok megbánást tanusítottak, az osztályfőnök és az igazgató-helyettes leszídott bennünket. Talán a felelősök még igazgatóit is kaptak, nem tudom. Volt kb. egy hónap kegyelmi időszak. Amikor úgy éreztem, hogy polgárjogot nyertem az osztályban, és megpróbáltam a tanulmányaimban menteni a menthetőt. Sajnos, amikor szembesültem vele, hogy a kimaradt tanulást nem lehet egyik napról a másikra kijavítani, visszasüppedtem a hülyegyerek szerepbe, és már látványosan nem érdekelt az órai munka. Viszont egy lányt kipécéztem, s a kárukra szórakoztam. Bűn volt részemről, ezt akkor is érzékeltem, de valaki kellett, akinél én vagyok az „erősebb”, aki kénytelen odafigyelni rám.

A tavaszi szünet után márcsak kiiratkozni mentem vissza. A másik két fiúval azóta sem találkoztam. Az egyik már vissza sem jött az osztályba, a másik állítólag osztályt ismételt, de leérettségizett ott. Én meg újrakezdtem egy szakközépiskolában, amelyet elvégeztem a bukás veszélye nélkül.

Gimnázium első osztályában kezdődött. Én más voltam mint a többiek. Visszahúzódó, csendes, sokkal inkább szerettem egy könyv társaságában lenni, nem igazán voltak barátaim. Az egyik lány kinézett magának és elkezdett piszkálni. Az osztály lány tagjainak nagy része mellé állt 2 lányt kivéve, mert ők mellém. Részletekre már nem emlékszem, csak arra, hogy mindennap megpróbálták megkeseríteni az életem. Anyunak elmondtam, ő pedig beszélt az osztályfőnökkel és szerencsére komolyan vették a dolgot, fegyelmi tárgyalás lett belőle, aztán elült a dolog. Utána lett két barátnőm abból a társaságból. Később nagyon sok önismereti és pszichológiai könyvet elolvastam, talán így sikerült feldolgozni ezt az egészet. De ez az egész nagyon kegyetlen tud lenni és az ember nem tudja teljesen elfelejteni.

Nóri vagyok 33 éves és elszenvedője voltam gyerekkoromban nagyon sokáig verbális bántalmazásnak az iskolában, és otthon is. Kezdeném az otthonival. 2 lánytestvérem van, egy örökbefogadott nővérem és egy húgom aki édestestvérem. A szüleimnek nagyon későn sikerült a gyerek projekt sok vetélés stb. miatt lett egy 3 és fél éves örökbefogadott lányuk aztán meglepinek jöttünk természetes úton a húgommal. Ez mind szép és filmbeillő de amit hozott az örökbefogadott nővérem magával csomagba azt egyik család se tudta voltna megszépíteni akármilyen szeretetteljes neveléssel sem, mert mi kaptunk és nem voltunk bántva a szüleink által sosem ezt hozzá kell tenni. De a nővérem 5 évvel idősebb és persze próbált játszani meg belevinni dolgokba stb de teljesen más stílus mint én és mindig alázás és megbántás volt a vége. Kamasz korunkban is ha vitt is valahova magával társaságba azon volt hogy lejárasson mindenki előtt és kiröhögjenek, ettől gondolom neki jobb volt de nekem ezek megmaradtak. Otthon is folyamatosan cseszegetett és semmibe vette az érzéseimet a tulajdonomat, kidobált dolgokat amik nekem fontosak. Volt nem egyszer, hogy összefogtak a húgommal és én voltam a gyenge láncszem. A szüleink ekkor már nagy harcban álltak nem észleltek semmit belőle. 10 év durva veszekedések után elváltak utána 5 évig még utálták egymást de azóta jó viszonyban maradtak ami a mai napig megvan, támogatják egymást. Szóval otthon nem tudtam kihez fordulni ha bántva voltam mert ők is egymást bántották és magukat védték, gondolom arra már nem maradt erő hogy beszálljanak a mi csatánkba is. Az iskolában meg gondolom a többiek kiszúrhatták hogy ha otthon sikerül elnyomni akkor az iskolában se nehezebb, úgyhogy ki voltam nézve, kiközösítve, kiröhögve és a tanárok a nagyobb szájú diákoknak adtak igazat meg ahol több pénz volt. A pénz is nagy szerepet játszik az iskolában is már elég korán ezért is eléggé ki lehet lógni a sorból ha valakinek a családja nem tudja tartani a tempót anyagilag és a gyerekek kegyetlenek egymással. Középiskola elején még folytatódott a kiközösítés, de lassan magamra találtam és csendes megfigyelő lettem és lassan beilleszkedtem és még jóban is lettem a nagyobbszájúakkal és még közös lógások is voltak a suliból de engem nem vett észre senki mert a háttérben tudtam maradni. Sok idő volt összeszedni magam de úgy gondolom hogy sikerült és most is jó úton járok és boldog életet hoztam össze. Kemény volt és direkt feszegetnem kellett a határaimat és tanulni mindenből, levonni a következtetéseket és figyelni a jeleket. Nehéz de sikerül ha van túlélési ösztön és soha nem adjuk fel. És igen csak magára számíthat az ember, de ezt el kell fogadni nem beletemetkezni és nyitott szívvel menni tovább. Kicsit későn értem meg de megérte és minden jóból és rosszból lehet tanulni és kell is mert semmi nem véletlen.

Gondolkoztam, hogy kiírjam-e a suli nevét. Meg hogy a sajátomat felvállaljam-e. Nem sokat gondolkoztam, de azért átsuhant a fejemen, hogy ezt most ilyenkor el kell-e még hallgatni, vagy rámutathatunk-e most már a felelősökre, akik megaláztak minket, és akik cserben hagytak nap mint nap, évről évre.

Az Óbudai Gimnázium diákja voltam 6 évig, 2003-tól. A történet bullying része igazság szerint nem egy nagyon különleges eset. Egy 2-3 fős fiúbanda hadjárat szerűen szekált végig több mindenkit a 30+ fős osztályban. Nem is tudom, hogy volt-e olyan, aki megúszta. Akin csak fogást találtak, azt szekálták. És hát tinédzsereken nem annyira nehéz fogást találni. Volt, akit évekig szekáltak, volt, akit csak rövidebb ideig vagy időszakosan.

Azok között voltam, akiknek több évig keserítették meg a mindennapjait. Gyűlöltem iskolába járni. Volt, hogy iskola után követtek, és még az utcán is kiabáltak utánam mindenféle ocsmányságot, és dobáltak kőkemény alufóliagalacsinokkal (ami az ebédjük után maradt). A testsúlyom miatt ért ez a bánásmód, de nem csak ezzel lehetett felkerülni a listájukra. Nevetségesnek éreztem már 12 évesen is, hogy egy 140 centi magas, szinte komikusan agresszív kisfiú és a „bandája” tart rettegésben. Miért? Őt ki bántotta, hogy mindenki másnak szenvednie kell emiatt?

Két másik áldozatról tudok, hogy milyen következménye lett a szekálásnak. Az egyik megfogadta, hogy ő soha nem fog osztálytalálkozóra jönni, egyszer sem. A másikkal beszéltem is később a dologról. Szerintem mindannyian egyedül éreztük magunkat, segítség nélkül, magunkra hagyva, így inkább csak próbáltuk túlélni csendben, tűrni a megaláztatásokat, és reménykedni, hogy hamar vége lesz. Valójában ez azt jelentette, hogy kipécéztek valaki mást. Más bántása az nekem jó, mert legalább addig sem engem bántanak…

Az igazi árulást azonban a felnőttek követték el. A legnagyobbat ezek közül az osztályfőnökünk, aki tudta, hogy mi történik, mivel sokan és többször szóltunk, sőt, gyakran még szem- és fültanúja is volt a szekálásnak. Ő egyben a gyermekvédelmi felelős is volt, mint azt érettségi után megtudtam, és mégis soha, semmit nem tett azért, hogy biztonságos légkörben létezhessünk. Néha, a látszat miatt kaptak valami kis dorgálásfélét a fiúk, talán 1-1 intőt is. Hatása mindenesetre annyi volt csak, hogy még fel is bőszítette őket. Olyankor még durvább dolgokat mondtak, kiabáltak, firkáltak a cuccainkra, padunkra.

Az ofő nem hívott félre senkit, hogy minden rendben van-e, egyszer nem kérdezte meg, hogy amúgy ez hányunkat érinti, nem szentelt ennek a témának egyetlen darab osztályfőnöki órát sem. Egyet sem. Hat év alatt nem gondolta azt, hogy erről beszélni kéne, és osztályszinten elintézni. Nem vonta be az iskolapszichológust, hogy ha saját magát nem érezte esetleg kompetensnek, akkor segítséget kérjen. Nem tett semmilyen lépést azért, hogy tucatnyi gyerek, akikért ő felelős volt 6 évig, ne szenvedjen 3 másik miatt. A fiúkat nem rúgták ki, és a viselkedésüknek nem volt soha olyan következménye, ami eltántorította volna őket mások bántalmazásától. Olyan volt az egész, mintha kollektíven elfogadta volna mindenki, hogy akit szekálnak, az igazából megérdemli. Az osztályfőnök pedig ezt a passzivitásával legitimálta.

Aztán egyszer a 3 fiúból 2 lett. A „sajátjuk” ellen fordultak. Ez nem az én történetem, de addigra már annyira kivontam magam az osztályközösségből, hogy fogalmam sem volt erről az összetételváltozásról. Nem is érdekelt. Évekkel később egyébként bocsánatot kért személyesen. Látszott, hogy őszintén megbánta, de nem éreztem semmit. Túl kevés volt, túl későn. Azt éreztem, hogy neki ez jóval kisebb teher volt, mint az áldozatainak, és nem is tudja igazán felfogni a kárt, amit harmadmagával okozott. Lehet, hogy idővel fel tudta fogni, nem tudom. Szeretném majd egyszer olyan súllyal érezni a bocsánatkérését, ahogy ő szánta, és magamban elfogadni.

A feldolgozásban az önismereti munka segített, és egy gyerekekkel foglalkozó szervezetben a részvétel. A gyerekekkel való munkán keresztül ráláttam, hogy ezek a dolgok a mi osztályközösségünkben borzasztóan félrementek, és hogy tulajdonképpen semminek nem szabadott volna így történnie. Kellett volna segítséget kapnunk a felnőttektől, jogunk lett volna a biztonságos légkörhöz, ahhoz, hogy ne rettegve kelljen iskolába mennem, miközben mindenki tud arról, hogy ott mik történnek. Ezeket hiába utólag tanultam csak meg, adtak felmentést, hogy én nem tudtam volna jobban csinálni annál, ahogy túlélni próbáltam. Nem tudtam volna magamért jobban, keményebben kiállni, frappánsabban visszaszólni, visszaütni, figyelmen kívül hagyni vagy nem meghallani a bántásokat. Nem én tehettem róla, és nem volt rendben, hogy ez történt.

Megtudtam azt is, hogy a kortárs bántalmazás egy nagyon komplex jelenség, amit minden esetben közösség szintjén kell kezelni, gyerekeket és felnőtteket egyaránt bevonva, mert a bántalmazókat és az áldozatokat is kitermeli újra a csoport. Amikor erről először hallottam, majdnem 10 évvel érettségi után, óriási kő gurult le a szívemről. Végre kiderült, hogy totál esélytelenül mentem neki annak a 6 évnek. Nem hogy nem egy pici dolgon múlt a nyugalmam, hanem konkrétan semmi nem volt adott ahhoz, hogy a közeg biztonságos legyen annak a harmincpár gyereknek.

Sokáig dühös voltam a bántalmazókra, és nem mondom, hogy ez a düh teljesen elillant, de most már kezelhető. A gyerekkorom egy meghatározó szeletére nyomták rá a bélyegüket ezek a fiúk teljesen önkényesen, és ezt sosem fogom tudni elfelejteni.

Az osztályfőnökünk iránt érzett dühöm viszont nem tud csökkenni. Kérdéseim vannak, szeretném őt szembesíteni egyszer, szeretném, ha válaszokat adna a viselkedésére, a nemtörődömségére. Több mint 30 gyerek volt rábízva 6 éven keresztül, és ő évről évre cserben hagyott minket. Felelős felnőttként, GYERMEKJÓLÉTI FELELŐSKÉNT egy osztályközösség legégetőbb problémáját úgy hagyta figyelmen kívül, mintha csak egy porszemet pöccintene le az asztal széléről.

Baszódj meg Gergő és Józsi, de igazán te baszódj meg, Judit tanárnő.

Bántalmaztak. Méghozzá úgy, hogy mikor benne voltam, sokáig nem is tudtam, hogy ez mit is jelent pontosan. Én még azt tanultam, hogy a bántalmazás az verést és más fizikai erőszakot jelent, vagy zsarolást, éheztetést, szabadon választható. Azt, hogy verbális bántalmazás is létezik, és hogy milyen sok formája van, csak sokkal később tudtam meg. Komoly megkönnyebbülést jelentett, mikor a dolgoknak, amiket tapasztaltam, lett végre neve. Azóta tudok róla beszélni.

Nagyjából tizenhárom éves lehettem akkor, de mindig kicsit kilógtam a sorból, már óvodában is. Minden érdekelt, mindent meg akartam tanulni. Zeneiskola, képzőművészeti iskola, szakkörök, tanulmányi versenyek, ami csak belefért. Egyáltalán nem voltam csodagyerek, félreértés ne essék, csak borzasztó kíváncsi. Szinte soha semmiben nem nyertem, sokszor tovább sem jutottam a következő fordulókra, csak élveztem a kihívást, mert az iskolai órákat unalmasnak találtam. De ez sem volt elég, hogy kitöltse a figyelmem. Tulajdonképpen onnantól, hogy el tudtam olvasni egy egész oldalnyi szöveget egyedül, nem volt megállás, állandóan olvastam. Az iskola túl könnyű volt, szinte soha nem kaptam rossz jegyet, pedig nem erőlködtem. A tanárok szerettek, jóban is voltam velük. Voltak barátaim, meg haverok, akikkel együtt csináltunk valamit vagy egy szakkörön, vagy rajziskolában, akárhol.

Volt egy lány, nevezzük Adélnak, akivel legjobb barátok voltunk, mindent együtt csináltunk, mindenhova együtt jártunk, elmentúnk egymás szülinapjára, és régen késő estig építettünk képzelt kastélyt az íróasztalunk alatt. Fogalmam sincs, összevesztünk-e valamin, mondtam-e valami rosszat, de egyszer csak eltávolodtunk, majd rövidesen ellenem fordult. Addig nem volt olyan nagy szám, hogy jól teljesítek az iskolában, meg azon kívül is, és hogy sokat olvasok. Hirtelen mégis ciki lett. Ciki volt, hogy nem utálom és ócsárolom a tanárainkat. Ciki lett, hogy jó jegyeket kapok, és azzal vádoltak, hogy csak egy magolós picsa vagyok, és semmit nem is értek. Hogy azért, idézem: nyalom a tanárok seggét, hogy jó jegyeket kapjak, véletlenül sem fordítva, és azért kedvelnek, mert jól teljesítek. Hirtelen minden, amiben rosszabb voltam, mint valaki más, az a világ szégyene volt. Igen, tornaórán nem voltam a legjobb, de nem is akartam az lenni. Utáltam az összes mozgásformát, amit gyerekkoromban sportnak neveztek, ezért (is) külön köszönet az elcseszett iskolarendszernek. És még szerencse, hogy nem voltam túlsúlyos… Ciki lett továbbá versenyre járni, ahogy az is, hogy nem lógok óráról, nem hazudom el a házi feladatot, és nem tapsolok, ha az elmaradt óra helyett testnevelés van. Nevetség tárgya volt a szókincsem is, ahogy az is, hogy nem nyelvjárásban beszélek, mint a többiek az osztályban, emiatt lettem „hülye városi”. Azóta már tudom, hogy az ilyesmi törvényszerűen saját életre kel, és határ a csillagos ég. Nem is telt bele sok időbe, mire mások is csatlakoztak, és fokozatosan elfajultak a sértegetések.

Otthon alapvetően nem volt rossz a viszony a családban, el is mondtam, hogy mások kinevettek ezért vagy azért, és hogy miket mondanak rólam. De ez nem egy tündérmese, otthon csukott fülekre találtam. Senki nem vette komolyan, hogy az addigi legjobb barátnőm bántana. Nyilvánosan. Ugyan miért tenne ilyet? Tovább megyek: mit tettem én, ami ezt váltotta ki? És így tanultam meg, hogy ez is az én hibám, mert ugyan mi másra jut egy tizenhárom éves, aki eleve egyedül van a problémáival? Kedves kis ráadás, hogy amint az a nagy könyvben meg van írva, ezidőtájt komplett belezúgtam egy fiúba, aki egy osztállyal fölöttem járt. Mondanom sem kell, hogy ez is szárnyra kapott, és a világ legcikibb dolga lett. Mindezt olyan ügyesen csinálták, hogy a tanárok észre sem vették. Otthon azt mondták, „ne reagálj, majd abbahagyják”, vagy hogy „ne is figyelj rájuk”, és „biztos nem lehet olyan rossz”(!). Ma már köztudott tény, hogy ezek a lehető legrosszabb dolgok, amiket egy magára maradt bántalmazott hallhat. Megpróbáltam nem reagálni, aminek köszönhetően a felgyűlt feszültség egyszer mégis kitört, és nyilván ekkor pont ott volt egy tanár. Azt senki se hallotta, mire mondtam, amit mondtam, de behívták a szülőket is, és nekem kellett bocsánatot kérnem a viselkedésemért. Csoda, hogy el akartam süllyedni? Hogy nem akartam iskolába menni, gyakrabban lettem beteg, kevesebbet beszéltem, bezárkóztam, titokban sírtam, és legbelül meg akartam halni? Hiszen minden jel arra mutatott, hogy ha eltűnnék, minden megoldódna.

Időről időre befogadott valamelyik klikk, aztán pár héttel később elárultak. Fogalmam sem volt, kiben bízhatok. Elvesztettem az önbizalmam, leromlott a teljesítményem is, nem voltam motivált, de mindent megtettem, hogy úgy tűnjön, jól vagyok. Hiszen nem lehetett olyan rossz, volt mit ennem, volt hol aludnom, volt családom, és különben is, Afrikában éheznek. A sértések elfajultak, egyre többen bántottak, kinek éppen mi jutott eszébe. Egy ponton ellopták az iskolai dolgaimat, és elrejtették, amiért meg is büntettek, mert így nem volt könyvem órára, nem volt ellenőrzőm, vagy épp házi feladatom. Senki nem hitte el, hogy nem az én hibám, hogy eltűntek. Az osztályfőnökünk szerintem a neveinket se tudta (rajztanárnak osztályt adni, aki hetente egyszer találkozik velünk, főnyeremény). Arra már teljesen alkalmatlan lett volna, hogy észrevegye, hogy valami nincs rendben. Az egyetlen oka annak, hogy végül mégis hitt nekem valaki, hogy pont ebben az időben futottak fel az internet magyar berkeiben a közösségi oldalak. És amikor a bántás átkerült az online térbe, hirtelen volt bizonyíték, hirtelen meg lehetett fogni. Ekkor már ott tartottak, hogy egy levágni való haszonállat vagyok, és készítik nekem a kést. A részletekre nem térnék ki, maradjunk annyiban, hogy fel is jelenthettem volna őket. Amikor a szüleim ezeket látták, végre felfogták, hogy igenis valódi, hogy nem én találtam ki, és ez már nem oké. Egyenesen az iskola igazgatójához mentünk, ahol részletesen elmeséltem az egészet. Nem tudom, mi haszna volt, de járt nálunk pszichológus az osztályban – csak valamiért mindenki úgy gondolta, hogy kizárólag amiatt a fiú miatt jött, aki nem beszélt sokat, és órán néha tépkedte a haját. Szeretném azt hinni, hogy ők maguk sem tudják, mit tettek.

Ahogy közeledett a ballagás, emlékeim szerint lecsillapodtak az indulatok, leginkább már csak kirekesztettek, de a korábbiakhoz képest ez is fantasztikus előrelépés volt. A depresszió szerencsére sose volt olyan mély, hogy ne keressek kiutat. Az online térben találtam vigaszt, kiderült például, hogy a kirekesztettek meg is találhatják egymást, legyenek akármilyen messze. Igaz, virtuálisak, de lettek barátaim. Közben elkezdtem írni, és egyre komolyabban is gondoltam. Aztán más iskolából lett társaságom, és így sikerült megbirkózni a hátralévő idővel.

A gimnázium mentett meg, ahol más osztályba kerültem, mint a korábbi bántalmazóim. Tiszta lapot kaptam, újrakezdhettem, és ezért a lehetőségért végtelenül hálás vagyok. Nem állítom, hogy könnyen ment volna, vagy hogy ennyi elég is a feldolgozáshoz, csak azt tudom, hogy nagyban hozzájárult. Sokáig küzdöttem még az utóhatásokkal. Evészavar, alvászavar, kedvetlenség, sötét gondolatok, önbizalomhiány, kicsapongó viselkedés, szorongás, önértékelési problémák, és a soha nem szűnő kényszer, hogy eközben normálisnak tűnjek. Évekig tartott újra elhinni, hogy jó vagyok valamiben, és hogy ez nem ciki – helló, imposztor szindróma! Hosszú ideig nem engedtem magamhoz közel senkit igazán, mert az volt a tapasztalatom, hogy előbb vagy utóbb elfordulnak, vagy egyenest hátba szúrnak az emberek. A mai napig nehéz néha elhinni, hogy valaki kedvel, és nem fog hirtelen eltűnni. Hogy elég vagyok, hogy nem vagyok haszontalan. Sokszor hallok olyan szólamokat, mint „így sokkal erősebb lettem”, vagy ami egészen elképesztő számomra: „hálás vagyok a bántalmazóimnak, mert…”. Azért írtam le mindezt, mert el akarom mondani, hogy nem. Nem oké.

Nem oké bagatellizálni se mások, se a saját nehézségeinket. Nem oké magára hagyni egy gyereket, amikor segítséget kér. Nem oké tanárként észre se venni, mi zajlik a diákok között. Nem oké csendben maradni. Más ember lennék vajon, ha akkor időben mellém áll valaki? Biztosan. Akkor is tudnék írni, ha nem ért volna annyi fájdalom és veszteség? Abszolút. Eltelt bő 15 év, és én a mai napig tudom mindegyikük nevét. A legtöbb incidensre szó szerint emlékszem. Pedig a többségüket azóta nem láttam, vagy csak online pár kép erejéig – Adél például férjhez ment. Akivel mégis összefutok néha, úgy köszönnek, mintha nem történt volna semmi. Tulajdonképpen már nem zavar, csak titkon érdekelne, emlékeznek-e egyáltalán. Sosem hívtak osztálytalálkozóra, szóval talán igen. Nem a bántalmazásnak köszönhetően lettem erősebb, hanem annak ellenére. Nem a bullyknak kell hálásnak lenni – azoknak tartozom hálával, akik mégis meghallgattak, akik jókor és jó helyen voltak, és megerősítették, hogy ez mind nem oké. Akik miatt végülis közepesen boldog és csak mérsékelten traumatizált felnőtt lettem egy tragikus régi újsághír helyett.

Nem oké!

Tizenhárom év. Ennyi idő sok mindenre elég. Például arra, hogy a bohókás gyerek felnőtté formálódjon, megtalálja élete célját és életre szóló kapcsolatokat kössön. De arra is, hogy apró szurkálódásokkal, suttogásokkal és gúnyos megjegyzésekkel szisztematikusan leromboljuk valakinek az önbizalmát abban az időszakban, amikor éppen kialakulóban vannak személyiségének azon alapjegyei, melyek az egész életét meghatározzák majd.

Én tizenhárom évet töltöttem el a diákként a padokban, nyolcat az általános, ötöt a középiskolában. Ma már 32 éves vagyok, biztos munkahellyel, csodálatos családdal, amiért nem győzők hálát adni. De a suliban tapasztalt bántások és azok következményei mai napig velem vannak: gyakran álmodok olyan szituációkkal és emberekkel, melyek eszembe juttatják a zaklatásokat, az önbecsülésem sokszor a béka feneke alatt van és túl vagyok három mély, depresszióval és szorongással kísért időszakon. Nem tudom, hogy sikerül-e valaha is túltennem magamat azon, ami történt.

Elsősként egészen hamar jöttek a beszólogatások, főleg a nagyobbak részéről: kinevettek, mert használni mertem a wc-t, lenáciztak tejfelszőke hajam miatt, aztán azzal csúfoltak, hogy „beszartam”, mert egy játszós nap végén sáros lett a nadrágom. Eleinte én voltam egyedüli „bejárós” az egész iskolában egy másik településről. Talán ez volt az első szálka a többiek szemében. Nem teljes a sztori anélkül, ha nem mondanám el, hogy a jól eltanult módszerekkel később én is csúfoltam egy kisfiút, amit röviddel azután ezer plusz egyszer is megbántam. Jóban lettünk, sokat játszottunk együtt, és sokszor igyekeztem a védelmére kelni.

Ahogyan telt az idő, egyre inkább a saját osztálytársaim kezdtek ki: noha imádtam focizni, szándékosan utolsóként válogattak be a csapatba, megjegyzéseket tettek a játékomra, szándékosan olyan helyzetbe hoztak a pályán, amit aztán jól a fejemre olvashattak (Érdekes adalék: amíg „magyar” osztálytársaim kiközösítettek, addig a falumbeli cigány fiúk alig várták, hogy hazaérjek és együtt focizzunk sötétedésig).
Amikor édesanyám elkezdett tanítani az iskolában, az lett a „fő vád”, hogy kivételeznek a „tanárpulyával”. Az osztály falára készített rajzomra az egyik osztálytársnőm a fejem vélt méretéről írt megjegyzést, később ez vált szlogenné a többiek között, ha csúfolódásra került sor. Ha felelnem kellett, állandó röhögéssel zavartak, hogy belezavarodjak a mondandómba. Az egyik osztálytársam valamiért különösen pikkelt rám, hiszen nem csak élen járt a bullyingban, de egyedül ő volt az, aki velem jött ugyanazon gimnázium ugyanazon osztályába, mintegy folytonosságot képezve a két időszak között – a zaklatás ugyanis nem állt meg. A ballagás utáni nyáron gúnyos mosollyal köszönt rám egyszer: „Na mi van, osztálytárs?”

Életem egyik legrosszabb döntése volt, amikor kollégista lettem gimnázium elején (két hónapig tartott). Már az első héten tettlegességig fajuló balhéba keveredtem az egyik fiúval, aztán válogatott obszcenitásokat szórtak rám, melyek átszivárogtak az osztályközösségembe is. Ezt megneszelte az a bizonyos srác is, aki kapva kapott az alkalmon, és igyekezett néha láthatóan, de gyakrabban a háttérben ellenem hangolni a többieket. Egy tesióra után hangosan kántálta az egész öltöző, hogy mi vagyok, hosszú hónapokra újabb szállóigével gyarapítva az engem gyalázók szótárát. Azt osztályban úgy suttogtak rólam, hogy én is halljam, majd válogatott beszólásokkal illettek a legkülönfélébb dolgokért: hogy áll a hajam, milyen a szemüvegem, hogyan teszembe a fülembe a fülhallgatót(wtf?), milyen a ruhám, cipőm és így tovább. Cseberből vederbe, semmi sem változott az általános iskolához képest, a feszültség pedig egyre csak gyűlt és gyűlt bennem, hiszen a tanult tehetetlenségem szótlanná, csendessé és visszafogottá tett – talán ezért is lehettem könnyű célpont.

A mélypont a második év végén jött el: a piszkálások hadát megunva az egyik sráccal összeverekedtem az osztályban, aki néhány nappal később válaszként rámtámadott egy utcában, amikor hazafelé tartottam. Az incidenst három napi kórház és bírósági ügy követte. Őszinte leszek: nekem semmi bajom nem volt vele, csak ő volt az, akinek a sokadik gúnyolódására elpattant bennem valami. Az ominózus felbujtó osztálytárs szó nélkül nézte végig, ahogyan fejbe rúgnak, és amikor megkérdeztem tőle, hogy miért nem állt közénk, annyi volt a válasza, hogy a lerepülő szemüvegemet féltette. Hónapokkal később arra panaszkodott, hogy rossz neki, hogy a rendőrségre kell járni tanúskodnia az ügyünkben. Hm.

A balhénak viszont volt egy pozitív oldala is: ez kellett ahhoz, hogy az osztálytársaim leálljanak a szekálással, mintha másképp tekintettek volna rám ettől fogva. Úgy éreztem, szervesebb része vagyok a közösségnek, és igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy ez így is maradjon. A bullying az utolsó év végére azonban újból felerősödött. Az egyik legélesebb emlékem erről, hogy hetegik folyt a suttogás arról, hogy mit fognak ellenem tenni az osztálykiránduláson – végül nem történt semmi sem, ezzel csak az önbizalmamat sikerült ismét aláásni. A gimnázium zárása azért is volt nehéz, mert ekkor küzdöttem életem első komolyabb depressziójával – egészen biztos, hogy mindaz, amit az előző években átéltem, jelentősen hozzájárult akkori állapotomhoz.

Joggal kérdezheti az olvasó, hogy hol maradtak a tanárok és hol voltak a szülők? Nos, a tanárok az említett balhéból is csak a jéghegy csúcsát látták, azt, hogy mindezt évek zaklatása előzte meg, nem vették komolyan. A szüleimnek pedig teljesen soha nem mondtam el a történteket, talán úgy éreztem, hogy úgy sem tudnának segíteni. Valami belső hang mindig azt súgta, hogy gyengeség, ha erről beszélek valakinek, ezért leginkább egyedül próbáltam küzdeni ellene. A mai napig nehezen tudom kifejezni a bennem megbújó érzéseket.

Az érettségi után sikerült magam mögött hagynom az egész kócerájt, a mérgező környezetet és a bullykat egyaránt. Kijöttem a depresszióból, egészséges közegbe kerültem az egyetemen – ilyen volt az évfolyamom, a kollégiumi társak és később egy keresztény gyülekezet is, amely lelki otthonommá vált. Gyógyító időszak volt ez számomra, megfeledkeztem mindarról, ami velem történt, és ekkor ismertem meg későbbi feleségemet is. Igazából a következő, súlyosabb depressziós időszakom döbbentett rá, hogy a bullying még korántsem lezárt történet bennem, és sok munka vár rám, hogy teljesen fel tudjam dolgozni. Ha fel lehet egyáltalán.

Lepra a lakótelepi iskolában

1995 tavasza. Tizenhárom éves vagyok. Állok a lépcső alatt a sötét folyosó homályában. Taknyom-nyálam összefolyik, ráz a zokogás, annyira, hogy az iskolatáskámat sem bírom tartani. Aznap délelőtt már másodszorra vertek meg. Fél éve öltözünk együtt tesi előtt és után egy másik osztállyal. Sporttagozatosok. Magasabbak, izmosabbak, vadabbak. És mindegyik máshogy kínoz. Zsolt, egy nagydarab fiú, aki már szökött el otthonról, nyugodtan közelít. Nem ordít, nem aláz meg, csak fölém tornyosul, legalább kétszer akkora, mint én. Kérsz szívmasszázst bazmeg. Nem is kérdezi, csak így, kijelenti. És már csillog a szeme és üt. Nem csak a mellkasom döng, de a vékony fal is mögöttem, aminek nekiszorított. Gábor már máshogy áll a kérdéshez. Ő is legalább másfél fejjel magasabb nálam, de vékony, inas gyerek, némi kisebbrendűségi érzéssel. Nagyon koncentrál, miközben fölém magasodik. Több tucatnyian vertek akkoriban, de az ő tekintetében éreztem a legtöbb kegyetlenséget. Tamás megint más. Ő kisebb mint én, nem mer megütni, de tudja, hogy ha bármit tennék, a többiek megtorolják. Ezért csak két centire az arcomba hajol, és beleordítja, hogy „te egy szar ember vagy!” A büdös szalámis leheletét még most is érzem. Kristóffal régi az ismeretségünk. Ő volt az első, aki életemben tökönrúgott. Hogy az addig ismeretlen fájdalom okozta meglepettség miatt emlékszem erre, vagy mert az volt az első napom hat évesen a suliban, már nem tudom, mindenesetre az óvoda még elviselhető közegével szemben kijózanító volt az évnyitó ünnepségen az a rúgás (nem mellesleg ő volt az egyetlen, aki az után is megpróbált leszedni a buszról és megverni, miután elballagtunk és középsuliba mentünk.) Ők minden egyes tornaóra előtt megvertek, de mondom, aznap nem ők vertek meg először.
Pár órával korábban. A német óra a végéhez közelít. Az orosz tanárból öt éve német tanárrá átképzett igazgató nem figyel semmire. A csöngő után felkapja a mappáit és kilép az osztályból, mi még csak akkor kezdhetjük elpakolni a cuccainkat. A következő osztály, akinek itt órája lesz, közben beözönlik. Már csak én vagyok bent velük, meg még pár osztálytársam. Őket kiengedik, engem nem. Béla, aki második óta ver, a falhoz szorít. De legalább már nem fojtogat, mint akkor. Eleinte csak ő vert, ettől volt ő különleges, mert egyébként az osztálytársai nem különösebben szerették. Tavaly viszont jött egy srác, akivel összebarátkozott, jórészt az én verésem kapcsán. Most a többiek is körbeveszik őket. Körbevesznek engem. Csak egy évvel idősebbek, de mindenki fölém magasodik. Rúgnak, ütnek, élvezik, ahogy vergődöm a falhoz szorítva. A verés pontosan 15 percig tart. Onnan tudom, mert csak akkor engednek ki, amikor a becsöngetés is elhangzik. Kapom a táskám, kabátom, és rohanok az osztályom után. Amikor beérek a terembe, ahol a következő órám lesz, senki nem kérdezi, miért késtem, hol voltam. Aki tudja, az is szemlesütve félrenéz.
Általában nem szoktam bőgni, de a napi két verés már nekem is sok volt. Pedig hozzászokhattam volna első óta. Alig telt el úgy hét az általános nyolc éve alatt, hogy ne vertek vagy aláztak volna meg. Igazából akár hanyadikos is voltam, minden osztályból volt néhány bántalmazóm, de volt, hogy egy egész osztály az volt. De minden terhet, amit cipelek, nem boríthatok ide. A több száz verés emléke is összemosódik már. Szóval elég itt még két eset.

Lepra
Bár ezernél is több könyvet olvastam már, sőt, részben az olvasásból is élek, soha nem olvastam Stephen Kinget. Még a regényei alapján készült filmeket is lelkesen szidom, eltartott kisujjú értelmiségieskedéssel, hogy milyen szétesős a szerkezetük, milyen rossz a ritmusuk. Pedig szegény Stephen, nem tehet róla.
Kati, az osztálytársam viszont szerette Kinget. Már harmadikban olvasta az egyik regényét, bár a mai napig nem tudom, melyiket. Azt viszont tudom, hogy az olvasmányélmény hatására ragasztotta rám azt a nevet, hogy Leprás. Onnantól kezdve majdnem a suli végéig (egy-két kivételt nem számítva) az egész osztály így hívott: „a Lepra”. Az igazi nevem el sem hangzott, s én is többnyire hallgattam a Leprára – fel se vettem, ha így szólítottak meg. Fun fact: Kati hatodik végén kijelentette, hogy ő már nem hív Leprának. Mintegy nagylelkű adományként szánta ezt a kijelentést, annak alátámasztására, hogy jó ember. Majd a szeme sarkából rám pillantva megkérdezte: egyébként ki kezdte ezt terjeszteni rólad? Nem szakadt le a plafon, én meg nem bírtam állni a tekintetét, és félrenézve azt mondtam, nem tudom.   

Széttört csempék
István hetedikben jött az osztályba. Problémás gyerek volt, és mellette dzsúdózott. Egyszer viccből átdobott a vállán. Én viccből a fejemre zuhantam, és viccből széthasadt a fejbőröm. Dőlt belőle a vér. Egyedül elmentem a háziorvoshoz, tett rá kötést. De ezt fel se vettem, hiszen István mondta, hogy vicc volt. Egy másik vicce viszont tényleg fájt. Akkor azzal viccelődött, hogy a folyosón lökdösött, olyan erővel, hogy zuhanás közben (mert nyilván akkor is padlóra vitt) levertem néhány csempét. István röhögve elszaladt. De Szilárd, az A osztályból már a hátam mögött állt. Még fel se tudtam tápászkodni, már elkezdett rugdosni még a földön fektemben. „Mit csináltál, te fasszopó!? Most azonnal szedd össze, amit levertél!” Nem hagyott felegyenesedni, a szűk folyosón pedig lassan mindkét oldalról körbevettek a diákok. Legalább harmincan néztek. Senki nem szólt, mindenki bámult, miközben térdelve próbáltam a széttört csempéket összeszedni, úgy, hogy közben Szilárd a kezemet, a combomat, a tökömet rugdosta. Az a lány is nézett, akibe titokban szerelmes voltam, és akiről azt fantáziáltam, hogy egyszer megszólítom. Ezek után ez az álmom is széttört, a csempékkel együtt.

Akiknek védeniük kellett volna
Az iskola 1988 és 1996 közötti tanári karából mindezeket egyetlen felnőtt sem vette észre. Senki. Vagy talán mégis? Csak egy esetre emlékszem. Tornaórán vagyunk. A tanár verekedésen kapott engem és néhány osztálytársam. (Igen, úgy tűnik a suliban is érvényes volt a szabály, mint a kocsmában, hogy hiába nem ütsz vissza, a harmadik pofon után, amit te kapsz, már te is „verekszel”.) A tornatanár kifinomult pedagógiai módszerrel egy-egy öt kilós medicinlabdát adott a kezünkbe, és úgy kellett végigcsinálnunk ugyanazokat a gyakorlatokat (futás, felülés stb,) amiket a többieknek. A végén kiállított minket az osztály elé, és megkérdezte tőlük, kinek a legvörösebb a feje. Nem voltam különösebben fáradt, de világos a bőröm, amin jobban látszik a pír, szóval igen, az enyém volt az. Majd levonta a tanulságot: látjátok, ő a leggyengébb, nem biztos, hogy mindig ő kezdi a verekedést. És aztán ezzel rendezettnek tekintette a dolgot. Hogy ezzel segíteni akart-e, azt nem tudom, de hogy újra megalázott az egész osztály előtt, az biztos.
Mert nem ő volt az első tanár, aki megalázott. Az egész iskola számomra ugyanis úgy kezdődött, hogy még hat évesen, az elsős tanárnőim gúnyoltak ki az egész osztály előtt. Állandóan, szinte minden nap. Felállítottak, hogy mindenki engem nézzen. És aztán hadd szóljon: „Málészájú”. „Lusta”. „Buta” „Trehány”. „Kiskakas a szemétdombon.” Ha addig senkinek nem jutott volna eszébe, hogy bántson, ők megadták rám a kilövési engedélyt. De nem is védtek meg soha. Persze sokat nem lehetett elvárni tőlük. Bámulatos pedagógia érzékkel próbálták elérni szinte azonnal, hogy kisegítő iskolába kerüljek, sérült (akkor úgy mondták, értelmi fogyatékos) gyerekek közé, mert oda való vagyok. Negyven fölött, több tucatnyi, magyarul és idegen nyelven is megjelent tudományos monográfiával a hátam mögött talán mosolyoghatnék ezen, s néha meg is teszem, de még most is vannak napok, amikor könnyen venni, hogy azok bántottak, és azok tették a homlokomra a célkeresztet, akiknek védeniük kellett volna.

Nincs harmadik
        Persze egy rossz pedagógus még nem tud mindent tönkretenni, ha stabil a családi háttér. De hát nem volt az. Házasságon kívüli gyerekként születtem, duplán, hiszen anyám és apám is házas volt a születésemkor, csak épp nem egymással. Rendesen még csak együtt se éltek, apám feleségének a haláláig, hiába születtem meg közben. Ráadásul apám hatvan éves volt, de anyám is elmúlt negyven, s ha ez még nem lenne elég, millió sötét titkot, traumát, ki nem mondott bűnt és sérelmet cipeltek, és aztán örökítettek át nekem. Mi sem természetesebb, mint hogy bizonytalan voltam, és nem igazából éreztem szerethetőnek magam, vagy olyan embernek, akinek lehetnek igényei (pl. hogy ne bántsák), vagy határai, (amiket nem lépnek át). És mi sem természetesebb, hogy azok a gyerekek, akik saját flusztráltságuk megoldását abban látták, hogy bántanak még valami náluk is nyomorultabbat, megtaláltak engem.
Én meg úgy nőttem fel, hogy ilyen a világ. Hogy vannak, akik kínoznak, és vannak akik csak nézik, közömbösek vagy undorodnak, de ha undorodnak, akkor többnyire tőlem. Harmadik típusú ember nincs. Ezért volt például az is, hogy fel sem merült bennem, hogy átmenjek másik suliba. Ezt a szart legalább ismerem. Tudom, ki mekkorát üt, ki szeret csak leköpni, melyik folyosót kerüljem el. És persze, hogy nem kértem segítséget. Otthon soha nem mondtam el, hogy bárki bántana. És soha nem vették észre. Csak gúnyoltak, hogy szótlan vagyok, és nem beszélgetek senkivel.

Amit harminc éve cipelek
Felnőttként, a hentespult előtt. A hentes zavartan visszakérdez. Nem érti a helyzetet. Hogy miből mennyit kérek? Nyilván nincs hozzászokva, hogy egy 190 centi magas, 90 kilós, kisportolt, (többnyire) jól öltözött csávó nem meri felvenni a szemkontaktust, és úgy motyog, hogy senki nem érti egy szavát sem. Hogy nem meri kinyitni a száját, és hogy azon alig jön ki hang. Nos, ez nekem nem egy egyszeri rossz élmény, hanem a hétköznapjaim. És nem csak a hentessel. Minden emberrel, akivel szóba kell állnom. Szomszéd, büfés, portás, orvos, buszsofőr, terapeuta, kolléga. De az ismerősök előtt is alig merek megszólalni. Minden társaságban az az ember vagyok, aki csak hallgatja a beszélgetést, de soha semmihez nem szól hozzá. Egy szavát nem lehet hallani. Hogy ne lenne mondanivalóm, azt a tucatnyi könyvem cáfolja. De társas szituációban szinte azonnal leblokkolok, és semmi nem jut eszembe.
Persze, kívülről úgy tűnhet, egy kis furaságon kívül rendben vagyok. Vannak emberi kapcsolataim, megházasodtam, elváltam, gyerekeim vannak. Van jól működő párkapcsolatom, állásom, karrierem. De nincs olyan napom és nincs olyan emberi kapcsolatom, amelyre ne lenne hatással az, ami hat és tizennégy éves korom között történt velem. Pontosabban: amit tettek velem.
Hogy megbocsájtanék-e? Azt hiszem, igen, de nem tudhatom, mert harminc év alatt soha senki nem kért bocsánatot azért, amit akkor tett, vagy azért, mert nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy nehéz legyen az életem minden napja, akár harminc évvel az után is, hogy utoljára megvert, megalázott vagy leköpött.
És persze oldhatnám az egészet azzal, hogy a verések miatt érzékeny lettem, és mivel egyedül voltam, kiközösítetten, sokat olvastam, és ma ebből élek. Ez igaz is, és nagyon tudom értékelni a felnőtt életem, az eredményeim, talán néha még azt is megengedem magamnak, hogy büszke legyek rájuk (bár ez kifejezetten ritka), de én itt és most, az iskolai bántalmazásokról szóló diskurzusban nem akarok ilyen pozitív konklúziót. Én az embereket úgy ismertem meg életem első 14 évében, hogy vannak, akik bántanak, és vannak, akik hagyják, vagy félrenéznek. És biztos vagyok benne, hogy sokan, akik ezt a történetet olvasták, ha ott lettek volna akkor velem, nem álltak volna be egyik csoportba se, nem lettek volna se bántalmazók, se tétlen cinkosok. De mint mondtam, én akkor, abban az életszakaszban, amikor az ember megismeri és felfedezi a világot, úgy tapasztaltam, hogy harmadik típusú ember nincs.

Ált.iskola harmadik osztályától új osztályba kerültem, mert az eredeti osztályomat szétosztották valami miatt. Az én megélésem a történtekről az, hogy soha nem fogadott be az osztályközösség hangadó része amihez tartozni szerettem volna, e miatt ugyan nem mindenki, de a többi osztálytársam is távolságtartó volt velem. Volt egy 5 tagú lánycsapat akikhez nagyon húztam. Köztük volt 2 lány aki szerintem nagyon nem szeretett engem. Ebből idnult ki minden. Először csak verbálisan bántalmaztak, de 7-8-ban már leköptek, minden udvari szünetben kergettek és füvet, földet szórtak rám, eldugták a cuccaim, osztály szinten kiközösítettek, csúfoltak.Fura mód ha betegség miatt távol voltam rettegtem visszamenni, mert utána mindig sokkal durvábbak voltak velem. A szüleim tudtak róla, de könyörögtem, hogy ne modják el a tanároknak, szülőknek, mert akkor leverik rajtam úgyis. Másik osztályba semmiképp sem akartam menni, pedig el is költöztünk hetedik félévkor, mégis elég távolról visszajártam a suliba nyolcadik év végéig. Valahogy úgy voltam vele, h másik suliba menni menekülés lenne, én pedig nem adom fel! Nem tudom biztosan mi volt ennek az egésznek az oka, én sokat okoltam magam miatta.Lehet én viselkedtem nekik nem tetsző módon, lehet, hogy irígyek voltak rám ezért azért, vagy mindkettő. Soha nem kértek bocsánatot tőlem, nem is tudom, hogy tudatában vannak-e annak mit is műveltek velem. Az önbecsülésem a béka feneke alá került miattuk és az segített, hogy mikor középiskolába kerültem, farokbehúzva és számítva arra, hogy az új helyen is hasonlóképp járok majd, de nem így lett kifejezetten szerettek a többiek. A mai napig nyoma van bennem a történteknek és aggódva figyelem a kislányom közösségi életét jelek után kutatva, hogy nehogy úgy járjon mint én.

Én tényleg azt hittem, hogy vége. Bekerültem a vágyott gimnáziumba és egy olyan jófej, valóban támogató osztályközösségbe, ami a mai napig havonta összejár. A 31-ből 17-18-an fixen. Ezt nagyon kevesen mondhatják el a saját gimis osztályukról és én ezért nagyon hálás vagyok.
Bár ott is egyszerre vágytam az elismerést és közben rettegtem attól, miféle bántásokat kapok, ha kiemelnek, ha azt mondja valaki mindenki előtt, hogy menyire ügyes vagyok, hogy ezt jól csináltam, talán jobban, mint mások – szóval bár sejtettem, hogy ez a kettős érzelem honnan is eredhet, azt hittem, hogyha kikerülök a középiskolából, bekerülök az egyetemre, elkezdődik az úgynevezett felnőtt életem, amikor már akkor találkozom a barátokkal, az emberekkel, amikor tudok, nem napi szinten, kötelezően, akkor majd elmúlik. Akkor lassan magamtól is elhiszem, hogy nem aláznak meg azonnal, ha így vagy úgy megdicsérnek; hogy elég vagyok mindenféle teljesítés nélkül; hogy nem kell senki alá mennem annyira, hogy összeroppanjon a gerincem azért, hogy szeressenek. De legalábbis ne bántsanak, csak tűrjenek meg. Aztán munkahelyről munkahelyre menve rádöbbentem, hogy a 3 éve tartó terápia és a jó ideje tartó önfejlesztés, önmagamról való gondolkodás nem tudta még mindig megnyugtatni a bennem élő általános iskolás Fruzsit. Az első rossz szó és konfliktus azonnal beindítja bennem az önmarcangoló és kétségbeesett mechanizmust akkor is, ha most már ésszel felfogom, nem mindig helyből én vagyok a hibás és a rossz. De a kamaszlány bennem él. Az, aki annyira vágyott a be-és az elfogadásra, hogy képes volt magának rosszabb jegyet kikönyörögni félévkor hatodikban a matektanáránál, hogy ne legyen kitűnő a féléves bizonyítványa. Hátha 4,9-re kevesebb megaláztatás éri. Mindig magammal szúrtam ki, mert én elviselem, csak más ne bántson, hanem szeressen. Ez az automatizmusom sem tűnt el, csak halványult.
Általános iskolában problémás osztályba jártam. Problémást írok, nem rosszat, most már lassan 30 éves fejjel tudom és értem, hogy miért viselkedtek úgy a gyengébbekkel, a kihasználhatóbbakkal, az érzékenyebbekkel. Nekik sem volt családilag fenékig tejfel az élet, sőt. Az osztályfőnökünknek mi voltunk az első osztálya, egy érzékeny, csupa szeretet nő volt, még most is az, aki –szerintem – kicsit éppúgy belehalt az osztályunkba, mint ahogyan én is. Hasonlóan érzékenyek voltunk, nagyon közel engedett minket magához, amiért én – szeretetéhes és elismerés után ácsingózó kiskamaszként – nagyon hálás voltam. De az osztály hangadói, zömében ilyen-olyan családi problémákkal küzdő, zűrös életű fiúk ugyanúgy beletapostak itt-ott az osztályfőnökünkbe, ahogyan belém is. Oh, és a mai napig meglévő, legszorosabb baráti kapcsolatomba, a duci barátnőmbe is. Csak ő a keménységet és páncélt választotta, én meg az önmarcangolást.
Az én fő bűnöm abban az osztályban – később más közösségekben is – a megfelelési kényszerből is fakadó tanulási vágyam és az érzékenységem. Hogy mindent a szívemre veszek. Ezért más közösségben is kipécéztek. Nagyon jó alapanyag vagyok a szivatásra, a basztatásra. Ez a mai napig így van, bár sokkal kisebb mértékben veszek a lelkemre dolgokat és már nem bántom magam érte. Csak néha. De ma már tudom, hogy az empátia és az érzékenység hatalmas szupererő. Főleg ebben a világban.
A féltékenység és nem tudom, milyen érzelmek vezethettek még oda, hogy minden jó jegyért, jó dolgozatért, jó feleletért bántást kaptam. Merthogy én vagyok a tanárok kedvence, én biztos „nyalizom” és egyébként is, nekem semmiért sem kell soha megküzdenem, mert hát én én vagyok. A szüleimnek nem mertem erről szólni soha, nehogy bemenjenek a tanárokhoz, szóljanak erről, ez kiderüljön és csak még többet kapjak a fejemre. Rettegtem, hogy mennyi verbális megaláztatásban lesz részem, ha erről bármelyik felnőtt tudna. Így nem kértem védelmet, engem úgy nagyon nem védett meg senki az osztályban. De nem rosszindulatból, hanem mert mindenki tartott kicsit ezektől a fiúktól, azt hiszem, meg mindenki megtanulta, hogy saját magukat kell megvédeni. Én ezt az elmúlt 3 évben kezdtem el gyakorolni úgy igazán. Talán. És akkor még hálát adhatok, hogy a kétezres évek második felében még nem volt jelen a Facebook meg a közösségi média, mert elképzelni nem tudom, mit kaptam volna online. Így legalább otthon ki tudtam magam nyugodtan sírni.
Mit csináltam, ha nem szóltam senkinek sem, hogy mennyire félek minden nap bemenni az iskolába? Megpróbáltam mindenkinek megfelelni. Otthonra hoztam haza a jó bizonyítványokat – bár ebben a közegben nem volt nehéz jól teljesíteni, így ettől is rettegtem, hogy tulajdonképpen én egy kókler vagyok -, az osztályban meg a szeretetért és az elfogadásért súgtam, segítettem mindenkinek, aki csak hozzám fordult. Ha az illető is jó jegyet kapott, nem volt baj, ha rosszat, de az enyém jó lett, huh. Csak úgy záporoztak a szidalmak! Csoda, ha titokban jártam tehetséggondozóra is német nyelvből? Tényleg nem mertem elárulni.
Fizikalitásba sosem torkollott a dolog. Egyszer dobott felém egy irodalomkönyvet az egyik osztálytársam akkor, amikor az irodalomtanárunk felolvasott példamutatásként az én Toldi-ról írt dolgozatomból egy részletet, amiben idézetet is alkalmaztam a műből. Erre az osztálytársam felkiáltott, hogy hát, ha a Fruzsi beadhatja a művet dolgozatként és ez ötös, akkor ő beadja az egész könyvet. És felém hajította. Nem ért el. A szavai és a gesztus annál mélyebben fúródott bele a lelkembe.
Pechemre még énekelni is tudtam, szavalni is szerettem, értem is el benne sikereket iskolai meg kerületi versenyeken. Minden fellépés az iskola előtt egy rettegés volt: szerettem fellépni, em akartam lemondani, anyukám is biztatott, de tudtam, hogy ez az osztálytársaim számára gyűlöletes és megvetett dolog. Aminek hangot is adtak szóban és tekintetben egyaránt. És mégis, lehet ezért akartam színész lenni, a színpadon állni. Ha olyanokkal leszek együtt, akik szintén szeretnek szerepelni és olyanoknak játszom, hogy akik nem kötelességből, hanem javarészt önszántukból ülnek a nézőtéren és néznek engem, több szeretetet és megbecsülést kapok. Mióta színikritikusként is dolgozom, rádöbbentem, hogy ennél a színház sokkal több, és sokkal több téttel bíró műfaj. És hogy a művész sosem lesz mentes a bántásoktól.
A mai napig nagyon szeretek kiállni, szerepelni, énekelni, újságíróként beszélgetni. Valószínűleg azért is lettem kulturális újságíró, mert kérdezni felszabadítóbb, mint válaszolni. Azért kevesebb bántást kaphatok. Talán.
 És belül kicsit mindig izgulok, hogy vajon mit gondolnak rólam, mit mondok rosszul, mikor kapok megaláztatást. A gimnáziumban tapasztalt szeretetteljes és támogató közeg sem volt elég arra, hogy a kamaszkoromban megélt és átélt verbális abúzust eltüntesse. Meggyógyítsa. De már gyógyulófélben vagyok abban az értelemben, hogy sokkal rövidebb ideig bántom már magam.
Hogy itt tartok, ahhoz óriási és elengedhetetlen köze van a férjemnek, aki mellett – pechére- merek már negatív érzelmeket is megélni és igazságot adni magamnak anélkül, hogy attól rettegnék, hogy nem fog szeretni és/vagy elhagy. A barátaimnak, akik több, mint 10 éve az életem részei, és akiknél most már kezdem elhinni hogy tényleg lehet engem így szeretni,  ahogy vagyok, az érzékenységemmel együtt. A szüleimnek is köszönhetem, mert sosem gátoltak semmiben, és ők mindig megvédtek – ha tudtak róla, hogy bántják a lányukat. A testvérsebem egy mási írás témája.
Mostanában azt is észrevettem magamon, hogy sokkal jobban érdekelnek a közügyek, és egyre több mindenben szeretnék felszólalni, hangot adni, leírni. Nemcsak a társadalomért, magamért is, hogy végre megkapjam magamtól azt a figyelmet és védelmet, amitől az elmúlt huszonöt évben így vagy úgy, de megfosztom magam. Minden közéleti témát érintő posztom megírása előtt izgulok. A véleménynyilvánításnál is. Félek, hogy mikor kapom meg a fekete levest. De legalább egyszer-kétszer már meg merem tenni, még ha erős szívdobogás mellett is.
Remélem, ha anya leszek, a gyerekemnél elmúlik a szívdobogás, és a lehető legnagyobb védelmet adom neki úgy, hogy közben ne sérüljünk, hanem megtanuljuk egymástól, hogyan kell magunkat szeretni. Mert ez az oké, nem az.

Egy dél-szlovákiai kisvárosban nőttem fel. Nem igazán emlékszem arra az időszakra, amikor még nem kezdtem el az általános iskolát.
Már első osztályban tapasztaltam a bullying különböző formáit. Novemberben lettem volna csak 6 éves. Nem voltam az a kisfiú, aki hangos lett volna szünetekben vagy bátran felszólalt volna. Ezt nagyon hamar észrevették és folyamatos gúnyolódások céltáblája lettem…
Később ez még inkább elfajult. Másodiktól átkerültem egy másik osztályba, ahol nem voltak roma származású diákok (elsőben csak romák voltak az osztálytársaim).
Ha jól emlékszem a szüleim kérték, hogy átkerüljek, de ott sem lett jobb sorom. Rendkívül visszahúzódó lettem. A testnevelés óráktól rettegtem. Először csak „buziztak” és csúfoltak, de volt rá példa hogy két srác lefogott és a harmadik fizikailag bántott. Szünetekben felgáncsoltak, ha meg kellett szólalnom valamelyik órán, szinte mindig kinevettek vagy bántó szavakkal illettek. Rettegtem iskolába menni és hazafelé jövet is.
A tanárok sosem védtek meg, ellenkezőleg. Volt rá alkalom, hogy együtt nevettek a többiekkel. A testnevelő tanár erőltette, hogy focizzak, ami persze nem ment és utáltam, így több alkalmuk lett rá, hogy nevetségessé tegyenek. Ez a tanár erős természetű, rendkívül szigorú, szó szerint gonosz ember volt minden gyerekkel. Semmi nem érdekelte, ami történik, hogy épp kit bántanak vagy mi történik az öltözőben (szinte állandóan verekedés volt, én meghúzódtam a sarokban, igyekeztem láthatatlan lenni, így engem itt nem ért zaklatás).
Az úszótanfolyamon, sítáborokban, kirándulásokon is megaláztak, senki nem akart velem beszélgetni vagy egy szobában lenni. Természetesen azért voltam csöndes és visszahúzódó, mert minden mozdulatom és a hangom is elég lányos volt. Így féltem bármit tenni, amennyire tudtam, igyekeztem fiús lenni. Visszagondolva nem értem miért jártam a kirándulásokra, de szerettem volna ezekben valamiért benne lenni, talán reméltem, hogy majd barátaim lesznek.
Érdekelt a tánc, a színjátszás, de sose mertem menni ezekre a szakkörökre, hiszen ott tényleg meg kellett volna mutatnom, aki igazából vagyok. Ez felnőttként nagyon szomorúvá tesz, mert biztosan tudom, hogy ha időben elkezdem képezni magam, kiállok magam mellett, színművész is lehettem volna. Mindig az volt az álmom. Azóta az élet csupán sodor ide-oda…
Egyetlen tanár sem állt mellém vagy védett meg. Néhány incidens eszembe jut, például a délutáni napköziban valaki szétdobálta a cuccaim. Aztán én visszaadtam neki és szintén kiborítottam a táskáját. Ő erre úgy megrúgott, hogy nem kaptam levegőt. Most is érzem a fájdalmat, ha eszembe jut. A tanárnő tudta mi történt, de úgy viselkedett, mintha semminek nem lett volna tanúja. A bántalmazó a testnevelő tanár fia volt egyébként, aki még gimnáziumban is megkeserítette az életem.
Gimnáziumban olyan osztályfőnökünk lett, aki az iskola celebje volt, közvetlen és mindig vicces. Szinte osztálytársként viselkedett mindenkivel és nem tanárként. Csatlakozott a bántásokba, az élcelődésekbe, bántó viccekbe. Senki mellett nem állt ki. Mindent megengedett és ezt a diákok ki is használták.
Az iskolai éveim fenyegetésekkel és bántásokkal teltek. Hogy kire számíthattam? Talán nagyapámra, aki egyszer eljött az iskola elé várni engem és tudtuk, hogy belém fognak kötni, ő ezt megvárta és megvédett engem. Figyelmeztette a srácot, hogy hagyjon békén.
Ezen túl Isten volt az, aki megvédett a legnehezebb és legveszélyesebb időszakokban is.
A mai fejemmel bátor lennék és hangos! Őszinte mindenkor és mindenkivel. Nem tartanám titokban, ami történik az órákon és az iskola falain belül. Sajnos nem voltam tisztában azzal, hogy mi a helyes és mi nem, mit szabad és mit nem. Ezekre a dolgokra egyedül kellett később rájönnöm.