Interjú Dinyés Dániellel a Bánk bánról, a nemzeti operáról, a magyar lélekről, a kis nemzetek problémáiról

Mit árul el a magyar lélekről nagy nemzeti operánk, a Bánk bán? Az aktuális előadáshoz lehet-e igazítani a klasszikus operákat, és miért a nemzeti identitás-keresés kis almanachja Erkel műve? Ősztől a Magyar Zene Házában keresi a választ ezekre a kérdésekre is a Delta Produkció Operabeavató-sorozata. A 6szín teátrumban pedig a rendező közbeszól: Göttinger Pál mesél majd jellegzetes operai hívószavakról. Dinyés Dániel, karmester, zeneszerzővel beszélgettünk a sorozatok szeptemberben induló évadáról.

Miért érdemes elővenni a Bánk bán operát?

Ha tömören akarnám megfogalmazni, azért, mert a Bánk bán a kis nemzetek problémájáról szól, és ez nagyon izgalmas. Az 1800-as években az önrendelkezésüktől megfosztott népek, birodalmi csatolt részek kezdték úgy érezni, hogy szeretnének máshová tartozni. Nem egy birodalomhoz, hanem a saját nemzeti közösségükhöz. Attól fogva ezen népek művészei nagy hangsúlyt fektettek a saját nemzeti történeteik feldolgozására, olykor kitalálására, a nemzeti identitás felépítésére. Azért volt ez előremutató és sokszor sikeres törekvés, mert a múltban csak példákat kerestek, de nem abban akartak élni, hanem a jelent és a jövőt akarták úgy felépíteni, hogy érdemes legyen magyarnak, horvátnak, szerbnek – és még sorolhatnánk – lenni. Így születtek a nagy nemzeti cseh, horvát, magyar operák. Persze mi kínban lennénk, ha most fel kéne sorolni néhány horvát nemzeti operát, ők meg a mieinkkel. Szerintem borzasztóan izgalmas probléma, hogy miként és hogy találták meg a kis népek az identitásukat. Hiszen többszáz évig tartozol ehhez majd ahhoz a birodalomhoz, és egyszer csak azt kell mondani, hogy igen ám, de ebből ez meg ez a színtiszta magyar, horvát, cseh, és így tovább. Ennek az identitás-keresésnek akad sok tévútja és nagy rátalálása, ezek kis almanachja a Bánk bán. Engem nagyon szórakoztat, hogy amit a Bánk bán zenéjéből magyarnak érzünk, például a „Mint száműzött, ki vándorol…” dallamát tekintve egy cigány nóta olasz operai kísérettel. Ám ettől megdobban a mi tősgyökeres magyar szívünk. Ha alaposan megvizsgáljuk az opera zenei részét, akkor kiderül, hogy magyar zenét, bartóki-kodályi értelemben, igazából nem tartalmaz a Bánk bán. Mégis ez a nagy magyar nemzeti operánk. Sokat elárul ez a magyar lélekről. Ez hangozhat cinikuskodásnak, de nem annak szánom. Sokkal inkább egy jelen korunkban magunk számára is rejtett nemzeti tulajdonságról szól: a befogadás, együttélés, egybeolvasztás ősi tehetségéről. Egyébként sem szeretem azt az ájult imádatot, ami ezeket az alkotásokat körülveszi. Sokat ártunk műveknek, amikor kijelentjük róluk, hogy zseniális. Mert attól kezdve olyan, mintha nekünk nem lenne vele dolgunk, működik magától. A Bánk bán esetében ez biztosan nem így van.

Bátran hozzá kell nyúlni?

Szükségeltetik az előadói segítség Erkelnél éppúgy, mint a Kékszakállúnál. A Bartók Concertonál, a 6.vonósnégyesnél a zenében bárki bármit csinálhat, nem tudja lerontani a darabot, csodásan működik minden előadásban, értelmezésben, akár egy Bach-mű. A Kékszakállú esetében viszont más a helyzet. Ahhoz, hogy valóban zseniális operává váljon, több helyen kell erőteljes előadói segítséget nyújtani a szerzőnek, mert bár zseniális, fiatal és kezdő operaszerző. Ügyetlenségeket is felfedezhetünk benne, akár hangszerelésileg, akár ének-technikailag, ám mivel a zseni kéznyoma végig jelen van, ezeket át lehet hidalni. Ha csak ájultan imádjuk, az nem teszi lehetővé, hogy felismerjük: hol van szükség előadói beavatkozásra, és hol kell hátra lépnünk, mert magától is kiválóan működik. Amikor Richard Strauss a budapesti Operaházban a Rózsalovagot vezényelte hatvanadik születésnapja alkalmából, az első próbán mondták neki, hogy úgy gondolták, a mester tiszteletére húzás nélkül előadják ezt a remekművet. Mire azt felelte: „Isten őrizz! A szokásos húzásokkal játsszuk!”

A Bánk bán nem tűnik ilyen sérthetetlennek, hiszen már az 1930-as évek végén nekiláttak Nádasdy Kálmánék egy alapos átdolgozásnak. Az ötvenes években is készültek változatok, tizenéve pedig felmerült, hogy az azóta elhunyt költő-író, Térey János ír hozzá új librettót.

Ez maga is az egyik érdekesség, hogy egy mű ennyire foglalkoztatja az előadókat. Melyik Verdi-mű esetében merül fel, hogy írjunk hozzá új, érthető librettót? Pedig van huszonnyolc operája. Vagy Donizettinek több, mint hatvan. Ha nekünk is lenne ennyi nemzeti operánk, ez a kérdés talán fel sem merülne, mert válogathatnánk, de mivel mindösszesen kettő van, állandóan azokat vesszük elő, és próbáljuk a saját képünkre formálni.

A teljes interjú a szinhaz.online oldalon olvasható.